Nem túl szép szó. Nem is tudom, hogyan lehetne elegánsabban, magyarosabban mondani. Mondjuk, szavakban nem vagyok túl jó, de talán mégis elmondható, hogy még mindig ez a hangzósor fejezi ki legjobban azt az egyedi és megismételhetetlen nézőpontot, amivel minden egyes ember néz a világra.
Manapság ez talán már trivialitás. Ugye tombol a racionalizmus, meg minden. Mégis, újra és újra le tud nyűgözni, hogy tényleg mennyire igaz, hogy egyszerűen nem tudunk úgy nézni semmire, mint egy másik ember. Képtelenek vagyunk rá, és kész. És milyen jó, mikor meg tudjuk érteni akár egy pillanatra is, hogy milyen jól van ez így.
Néha úgy érzem, hogy az ember az életben mindig a legtriviálisabb dolgokkal kell, hogy a legtöbbet küzdjön. Talán ilyen a szubjektivitás is. Gyerekkorban fel se merül bennünk, hogy van más vélemény. Kamaszkorban értetlenül küzdünk a saját nézőpontunkért, mint az egyetlen helyes útért. Aztán lassan elfogadjuk, hogy mások máshogy látják a dolgokat, és végtére is valahol mindenkinek igaza van.
De érteni továbbra is csak magunkat fogjuk, és egy egész élet munkája ezt a felnőtt ember számára triviális fogalmat igazán megérteni és bensővé tenni.
Szubjektivitás. Nem túl szép szó, gyönyörű fogalom.
