A tavaszi napfény finoman szűrődött be a nagy ablaktáblákon. Az ilyen napsütötte percekben életre kelt a lakás. Az öreg falak és a magas plafon által közrefogott térből eltűnt az üresség, és valamiféle zsibongás szökött be a szobába, mintha az emeletekkel lejjebb zajló városi élet köszönt volna be egy pillanatra.
Szerette ezeket a ritka perceket, mikor a felhők nem állták a fény útját, mielőtt a nap eltűnt volna a szemközti szürke házfal mögött. Ilyenkor, kedvenc karosszékében ülve vagy éppen fel-alá sétálva a gondolatai is felélénkültek.
Most például arra gondolt, ahogy a szobát körbevevő növényeken nyugodott tekintete, hogy micsoda élet tombol a mozdulatlan cserepekben. Kívülről csak passzív tárgyaknak tűnnek, de közben ezek a zöld élőlények szívják magukba az energiát, hogy - ha az emberi szem számára láthatatlanul is, de - növekedjenek, és olyan magasra érjenek, amennyire csak tudnak.
Ahogy így belegondolt, egészen hasonlított ezekre a növényekre. Mintha mondanának is ilyet az otthonülő, tétlen emberekre, hogy szobanövény. Hah. Lehet, hogy kicsit régen volt emberek között. Talán itt lenne az ideje elmenni valahova.
Elfordította arcát, ahogy egy futó napsugár elvakította. Visszatekintve már csak az üres, sötét lakást látta, a mozdulatlan növényekkel és szemben a szürke házfallal.
